nekem van olyan dolog, ami nem múlik sohase. történhet bármi nem sikerül,hogy felejtsek, nem megy hogy ne fájjon.
nem megy,hogy ne jusson eszembe napról napra, nem megy,hogy józan ésszel gondolkozzam róla, nem megy, hogy ne legyen erősebb az a furcsa érzés, ami szorít itt belül, amitől nehezebben jön a levegő, és csak nem értem, és nem tudom felfogni, hogy miért fájhat valami olyan ami ilyen. hogy hogy hihettem olyan sokáig,hogy olyan...és miért lehet egy ember gonosz szánt szándékkal.
Gonosz, megfontoltan rosszindulatú, kitervelten...és miért nem múlik, ha közben tudom,hogy ez nem az aminek hittem, és már sosem tudnám többet annak hinni... és engem csak sodor az ár, és hagyom,hogy történjen, ami történni akar, és vágyom rá, hogy jól döntsek, és hogy ne legyen igazam abban,hogy már nem merek bízni annyira se mint azelőtt.
Nem akarom érezni,hogy megváltoztam, nem akarom érezni, hogy tényleg elmúlhat az a vak hit a szépben...abban hogy barátság igenis van, és hogy az attól az, hogy a hibák megbocsájtásra lelnek, és évek után is folytatódhat úgy, mintha csak 1 napig nem beszéltünk volna, és a szerelem is igenis van, ami olyan mint egy álom, mégis annyira hétköznapi, hogy nem a csodákon alapul, nem az olyan faszságokon, hogy szavak nélkül megérzed mit akar a másik...hanem csak azon,hogy mersz bízni, és érzed, hogy bíznak benned, és fontos, és fontos vagy, és kellessz, és kell, úgy ahogy van, és megtanulja, hogy ne szóljon rád, ha fel akarod gyűrni a szőnyeget..:)
